Egy pszichológus vallomása

0
PSZICHOLOGUSTKERESEK.HU > Írások > Család/Gyereknevelés > Egy pszichológus vallomása

Nem tudom kiverni a fejemből. Már este nyolc óra van, de képtelen vagyok hazaindulni. Annyira megrázott P.B. története, a gyomromban érzem a szorongásait. A saját gyomromban az ő szorongásait…

Rendelőm ajtaja már kulcsra zárva. Ki kell szellőztetnem a fejemből a sok gondolatot. Lassan, ráérősen lépegetek az utcán, mégsem tudok a családomra, az otthon engem váró meleg vacsorára gondolni, csak pörgetem vissza a fejemben a képeket. Mintha velem történt volna ma ennyi minden.

Szülők nélkül nőtt fel. Megerőszakolták. Hitte, hogy egyszer majd jó lesz neki. Pedig nem tudott iskolába járni. Verték is. Soha senki sem segített neki. Mégis elvégzett egy iskolát. Most már van munkája, és ez jó. Pedig soha senki sem segített neki. Megcsalták, kidobták. Most segítséget kér. Miért pont most? Most nem jó neki. Most sem jó neki. Hogy bírta ki mindezt a sok nehézséget? Mit okozott benne? Mit tett tönkre? Mi vár még rá? Hogyan tudok segíteni neki? Az én életem hol van ehhez képest? És mégis hogy lehet, hogy ennyire együtt érzek vele? Milyen hasonló tapasztalataim voltak, amitől ilyen iszonyúan érzem a fájdalmait? Hogy tudom ennyire az ő bőrében érezni magam? Ha legközelebb jön, mit fogok mondani?

Erre nincs mit mondani. Talán ez a hallgatás a legőszintébb. De ő mégis azért jön, hogy valaki mondjon valamit neki. Hazaértem. A vacsora már az asztalon. Meleg. Minden tekintet, ami rám szegeződik és az étel is. Felmelegít. Ez jó. Akikkel ma találkoztam, azoknak nem jó.

De, mégis! Ma volt nálam valaki, akinek már jó. Rendeződött a konfliktusa, kibékültek, visszamegy a férjéhez. Ez jó. Talán most ő is így érez otthon ülve a meleg családi körben. Hogy ez a melegség jó. Talán az ő fejében is fel-felvillannak a nehézségek emlékképei, mint az enyémben a mai terápiákról, mégis tudja, hogy most már jóra kell, forduljanak a dolgok.

El kell mosogatnom. Ahogy a tányérhalomra nézek, a vacsora utáni hatalmas konyhai felfordulásra, az jut eszembe öt percet sem tudok már állni és munkával tölteni, dőlnék be az ágyba. Pedig öt percem kell, legyen arra az öt emberre, aki velem él. Ez az én meditációm. Mosogatom a tányérokat, hogy tiszták legyenek. Azokért teszem, akik szeretnek velem élni. Tiszta lesz minden, és újra jó, a káoszból rend lesz. Csak egy kicsi idő kell hozzá.

Ellazít ez a gondolat. Elmerengek, leejtek egy poharat. Összetört. Ki kell dobni. Miért voltam ilyen ügyetlen? Fáradt vagyok? Nem figyeltem? Még jó, hogy nem vágtam meg magam. Még jó, hogy van másik poharunk. Nem vagyok tökéletes. Ki az? Megbocsátom. Ugye? Ugye! Azért persze nem felejtem el, de nem bántom miatta magam. Figyelek arra, ami éppen zajlik. Most szinte látom, hogy a képek és a gondolatok fokozatosan eltávolodnak tőlem, látóterem elsötétül, már az ágyban fekszem, pihenek. Nyugalom és béke érzése tölt el. Majd holnap. „Egyszer jó lesz”- mondta, és igaza van. Ha ő hisz benne, én is hiszek. Lehet, hogy ez a hit maga a „jó”.

Geszvein Erika
tanácsadó szakpszichológus
relaxáció terapeuta

geszveinerika.hu
pszichologin.blog.hu
facebook.com/geszveinerika.hu

pszichologustkeresek.hu
psymagazin.blog.hu
facebook.com/psymagazin
instagram.com/psymagazin

A szerzőről

Megosztás:

Kapcsolódó írások

Ennek a témakörnek tartalma 0 hozzászólás, 1 résztvevő. Utolsó frissítés:  Geszvein Erika 6 hónapja, 4 hete telt el.

  • Szerző
    Bejegyzés
  • #2071

    Nem tudom kiverni a fejemből. Már este nyolc óra van, de képtelen vagyok hazaindulni. Annyira megrázott P.B. története, a gyomromban érzem a szorongásait. A saját gyomromban az ő szorongásait…

    [Nézze meg a teljes bejegyzést itt: Egy pszichológus vallomása]

Be kell jelentkezni a hozzászóláshoz.